Ma reggel mindannyian álmosabbak voltunk a kelleténél. A kicsik arca most a mindenható természet fáradtságát tükrözte vissza. Mindkét csoda álmos szemmel, hangtalan ment küzdeni, de tudom, hiszem, hogy akár győztesen, akár vesztesen, de hazatérnek. Semmi más nem számít. Ma sem.
Az óvodából kiérve egy jól öltözött anya a fiával jött felém. Az anya közelebb érve egyre növekvő feszültséggel figyelt, a kisfiú megadóan ment mellette. Az asszony elém érve megszólított. Kétszáz forintot kért kenyérre. Közben a fiút néztem. Nem engem, az anyját nézte, olyan csodálattal és szeretettel, ahogy hiszem, csak angyalok nézhetnek ránk, földi halandókra. Az anya közben beszélt. Megtudtam, a fogorvosnál jártak, és most mehetnek a szájsebészetre. Mindez annyira jelentéktelennek tűnt. Miközben gondolkodás nélkül a tárcámhoz nyúltam, azon fohászkodtam, csak legyen benne annyi pénz, amivel valóban segíthetek. Azt gondolom az angyalaim velem voltak. Átadtam az összes pénzt, amit csak találtam. Tudtam, telik majd kenyérre, péksüteményre, innivalóra, és buszjegyre is. A kisfiú csak állt, megrendíthetetlen szeretettel a szívében és nézte az anyját.
Eszembe jutott a fiam. Amikor csak ketten voltunk. Emlékszem, minden pillanata maga volt a csoda, pedig sokszor fogalmam sem volt mit eszünk vacsorára, vagy miből veszek mikulásra csokoládét. Egy dolog volt teljesen biztos, ha a munka véget ér, mehetek érte az óvodába, ahol majd hangos nevetéssel fog a karjaimba omlani. Attól a pillanattól kezdve már semmi nem volt fontos. Neki sem. Elmúlt az aznapi csalódás, küzdelem, kétségbeesés. Minden rossz helyét felváltotta a szeretet, játék, és kacagás, ami betöltötte az esténket, míg az álom rá nem talált az én Csodámra. Emlékszem, hányszor néztem azt a csodaszép arcát, amint alszik, a szája sarkában a biztonság angyali mosolyával.
Istenem, hányszor fohászkodtam az ágya mellett megtörten, néma zokogással a Teremtőhöz, hogy adjon még erőt a nehézségek elviseléséhez, adjon erőt ahhoz, hogy elviseljem mindazt, amin változtatni akkor képtelennek tűntem.
Kértem, és az én Istenem megadta. Minden reggel mosolyogva ébredtünk, nevetve keltünk útra, és tudtuk bármi is történik, a délután ismét vissza hozza mindazt, amiért érdemes élnünk. Minket, egymásnak. Semmi nem számított! Nem volt fontos a lyukas cipőm, amin át befolyt a hó. Nem volt fontos a gyógyszerem, amit az orvos a tüdőgyulladásomra írt fel. Semmi nem számított, csak a délután. Amikor láthatom, érezhetem, ölelhetem a meleg kabátba, meleg csizmába öltöztetett fiam. Amikor elé tehettem a vacsoráját és büszke mosollyal, csendesen hálát adhattam, hogy ma sem érzi, ma sem látja mindazt a küzdelmet, ami ehhez a vacsorához kellett.
A helyzetünk ma, sokszor mit sem változott. Annyi a változás hogy két Csodának adhatok hitet és szeretetet minden este. Két kicsi száj ad jó éjt puszit, és két kicsiért fohászkodhatom minden este. Két kicsi lélek….
A körülmények sokszor adottak, változtatni rajtuk nehezen lehet. De hiszem, hogy amíg csak a szívem egyet is dobban, mellettük, velük, nekik leszek.
Bármi is legyen a küldetésem most, ebben az életben, hiszem, hogy a Csodáim nélkül semmi lennék. Hiszem, hogy az a pillantás, amit ma a kisfiú szemében láttam, ott van az enyéimben is. Isten adjon erőt és hitet mindannyiuknak, hogy megérdemeljük azt.
Ha tetszett, kövess a Facebook oldalon! Várlak szeretettel
Theodorovits Andrea (Látom az Életed)
https://www.facebook.com/Latom.az.Eleted/
Kommentek