Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy cigánygyerekből Magyarország büszkesége válik, halk imáim közepette csak annyit mondtam volna, bár így lenne! Bár lenne egy cigány, aki utat mutatna, aki erőt adna annak a több, mint kétszázezer embernek, akik a saját útjukat keresik! Annyi fórumon elmondtam, csupán esély kell, egyetlen lendület, hogy hitet, reményt kaphassanak a cigány fiatalok is, akik közül rengetegen ínségben, megaláztatásban élnek születésüktől kezdve!
Imám meghallgatásra talált! Horváth József cigány származású, magyar ember, kitüntetésekkel, igaz hittel, megannyi csodával a háta mögött, és tiszta, reményteljes szívvel a jövő előtt!
Bátran, és büszkén kijelenthetem, ismerőseként, barátjaként Ő, aki egyike azon kevés cigány származású embernek, akik hisznek, és tesznek a saját, és mások életéért. Példájukat ismerve, és követve válhatunk tisztább, nemesebb lélekké.
Horváth József 28 éves, karcagi cigány fiú, aki jelenleg a Debreceni Egyetem kutató-biológusa, a szájüregi rák korai diagnosztizálásán dolgozik. Elért eredményeit tekintve mindegy lenne, az is, hogy cigány telepen nőtt fel, mint ahogyan annak is mellékesnek kellene lennie, hogy származását tekintve oláh cigány. De nem az! Eddig elért eredményeiről, életének kettősségéről beszélgettünk.
Következzen tehát Horváth József, a vallásos, a techno – rajongó, a bulik szerelmese, a rákkutató, a cigány, az ember. A barátom.
- Az utad a karcagi cigány telepről egészen a Debreceni Egyetemig lassan egy ország ismeri. Utólag belegondolva mennyire volt rögös az utad?
- Számomra már kisgyermekként is teljesen természetes volt, hogy azzá válok majd, akivé önmagam alkotom. Nem leszek, sem több, sem kevesebb, mint akivé lenni szeretnék. Ezért nyilván tennem kellett, fel kellett vállalnom adott szituációkat, meg kellett birkóznom érzésekkel, de most már itt vagyok. Belegondolva az elmúlt éveimbe, az elhatározásom sokkal hatalmasabb volt, mint az akadályok.
- Hogyan éled meg azt, hogy bár rengeteget letettél már az asztalra, mégis sokan, csupán a kigyúrt cigány srácot látják benned?
- Egy darabig dühített. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez mindannyiunkkal így van. Az eredményeink, az álmaink, vágyaink egyikünk arcára sincs felfestve. Így megtanultam mosolyogni azon, amikor az utcán le cigányoznak, vagy árgus szemekkel figyelnek. Egyszer egy pár ment előttem az utcán, és az egyikük épp morgolódott azon, hogy jobbról, balról, arabok, kínaiak veszik körül őket. Nevetve elmentem mellettük, és közöltem, hátulról cigány érkezik. Nem vártam meg a reakciót, mentem tovább!
A sokszínű világban hiszek, abban, hogy az álmaink, a tetteink mutatják meg kik vagyunk, nem a bőrszín, a testalkat, vagy a ruházat! Amellett, hogy a szájüregi rák diagnosztizálását kutatom, igyekszem a példámat felhasználni arra, hogy az előítéletek mihamarabb, a legkisebb szintre süllyedjenek.
- Hogyan látod a mai cigányok életét?
- Továbbra is vérző szívvel figyelem az eseményeket! Fáj a szívem értük, legszívesebben egyenként mennék hozzájuk, és ráznám fel őket, a szívükig, az elméjükig ordítanék: Ha nekem sikerült, neked is menni fog! Épp ezért vállalok el szinte minden szereplést, ahol beszélhetek, előadást tarthatok arról, honnan indultam, és hová jutottam, mert hiszem, ha egyetlen szív is megérti, amit mondani akarok, nem volt hiába való a létezésem! Fáj, amikor azt látom, hogy a bőrszín még mindig mennyire fontos ebben az országban. Legyen szó akár csak egy apró ügyintézésről, aki cigány, máris falakba ütközik. Szó sincs arról, hogy cigánynak lenni egyszerű. A születésünktől a halálunkig folyamatos küzdelem az életünk. Azt gondolom csupán a küzdelem megélése az, ami különbözik.
- A vallás megélése mennyiben nyújt számodra könnyebb helyzeteket?
- Mindig is hittem Isten létezésében. Az életemben folyamatosan jelen volt, másként ez a számtalan csoda, ami naponta érkezik, a szeretet, bátorítás mind nem létezhetne. Csak Isten segítségével magyarázhatom azt a hatalmas erőt, ami a lelkemben él. Istentől kaptam az erőt, a kitartást, a tanáraimat, a családomat, és a barátaimat! Ma, amikor számtalan iskolából érkeznek hírek, hogy a cigány kisgyermekeknek mennyi nehézséggel kell szembe menniük, mire egyáltalán kijárják a nyolc általános, én csodás tanárokat kaptam. Nem az ezredik cigány kölyköt látták bennem, hanem a gyereket, aki akar! Azt gondolom ez hatalmas áldás volt az életemre nézve, mint ahogyan a családom, és a származásom is. Mi cigányok vagyunk! Itt a gyerek azt tesz, amit jónak lát, a szülők a szívükkel nevelik a gyermekeiket. Az én életembe sem szóltak bele soha. Elfogadták a döntéseimet. Nem igaz az a sztereotípia, hogy a cigányokat otthon kinevetik, megvetik, ha tanulni akarnak. Egész egyszerűen a kevésbé tanult szülők nem tudják azt a támogatást megadni, amire szükségük lenne, a pedagógus társadalom pedig belefásult abba, hogy az örökös szélmalom – harcot megvívja.
- A két világ között mennyire nehéz az átjárás?
- Ebben is szerencsésnek mondhatom magam. Mindkét világban otthon vagyok! Cigányok között éltem, és ha elfáradok, oda megyek haza. Szeretnek, és szeretek, ennyire egyszerű. De ez a világ, ahol most vagyok, lehetőséget teremt, beszélhetünk akár a kutatásokról, akár a jövőről. Az életem a példa arra, hogy a két világ között igen is van híd. A híd pedig én, és a hozzám hasonló cigány emberek vagyunk! Rajtunk keresztül, az életünkön, a szívünkön- lelkünkön keresztül igen is átjárható a két világ. Semmi másra nincs szükség, csak akaratra! Akarni a jót, bármi áron! Mert ne csak engem, hanem más cigány társamat is érdemes megfigyelni! Fantasztikus emberek vannak közöttünk is, és igen, vannak olyanok is, akik könnyet csalnak a szemembe, akiket én sem értek, de azt gondolom ez a fajta viselkedés nem bőrszín függő.
- Sokszor, sok helyzetben látok cigányokat. Gyermekeket, felnőtteket egyaránt! Hogyan lehet megélni a származásból eredő másságot, egy eltérő kultúrában?
- Na igen, – mondja nevetve, – mi amellett, hogy nagyon egyszerű nép vagyunk, igen temperamentumos is. Ami a szívünkön, az azonnal a szánkon is. Ez nem egyszer eredményez érdekes pillanatokat, de azt gondolom oda-vissza jól tolerálható a helyzet. Mi, amint az előbb is említettem, felettébb ösztönös emberek vagyunk! Mi inkább vagyunk a szív emberei, mint bármi másé. Mi érzésből cselekszünk. Érdemes megfigyelni a cigány anyákat, amit a gyermekükkel bánnak. Érzésből, és nem ésszerűségből teszik. Többek között ezt a genetikánkból eredő csodát is meg kellene hagynunk a számunkra. Hiszek abban, hogy minden nép megférne egymás mellett, hiszen olyan nagy, és csodás világ a miénk! Hiszem, hogy a tisztelet előbb – utóbb az elfogadás részévé válik, hiszen e nélkül nincs világ, nincs élet!
- Tavaly megkaptad az Aranypánt díjat, ami egyetlen pillanat alatt tett országosan elismertté. Az idén ismét hatalmas elismerésekben részesülsz, hiszen április 16-án veheted át a Gergely Alexandra díjat, valamint Brüsszelben, az Európai Parlamentben tartott “Hétköznapi Roma Hősök” kiállításon a te portréd is bekerült azon kevés emberek közé, akikre már egy világ büszke.Hogyan éled meg ezeket az elismeréseket a mindennapjaidban?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden egyes elismerés után nem fordul egy hatalmasat körülöttem a Föld. Határtalanul boldoggá tesznek. Nem maga az elismerés, hanem az, hogy amit, ahogyan teszem, az jó, és elismerésre méltó. Azonban azt is meg kell említenem, hogy a mindennapjaimban is annyi szeretetet, bátorítást kapok, hogy naponta elmondhatom, boldogságban élek. Ugyanúgy küzdök, kutatok, élek, szeretek, mint bárki más, hiszen semmi nem befolyásolhatja azt, aki vagyok! A szeretteim, batátaim elismerése a leghatalmasabb kincsem ezen a világon! Ezek a díjak leginkább lehetőséget teremtenek arra, hogy minél több embernek elmondhassam, senki ne adja fel az álmait! Ha én elérhettem, bárki elérheti. Nem csupán sallangos közhely, hogy a mélyről indultam, mert én valóban a mélyből érkeztem. Ha ezt átlátja, át érzi egy berettyóújfalui kisgyermek, aki meglehet, épp éhesen ül egy előadásomon, ha leguggolhatok hozzá, és elmondhatom neki, hogy a tanulás, a tudás az egyetlen esélye, és bármi is van most körülötte, a varázspálca az ő kezében van, már minden megérte!
Hinni, tudni akarom, hogy az a kisfiú azon a napon tervekkel, álmokkal alszik el, eget – földet megrengető akarattal, és hittel a szívében, ami majd kitart az elkövetkezendő évekre, életre.
Cigánynak lenni nem kihívás, hanem Isten adottsága. Teremtve vagyunk mi is, mint bárki más! Belátom, még nagyon sokat kell tennünk azért, hogy az életünk, az álmaink megvalósulhassanak. Nem vagyok naiv, látom az egyre inkább kettészakadt cigány társadalmat, de hiszem, hogy egyszer a szív, és a lélek erejével ismét egyesíthető lesz! Hogy nem titkolandó, rejtendő lesz a népünk, hanem büszke emberként vállalhatjuk. Mindannyian!
Hitem szerint minden ember a jóra született, a boldogság záloga pedig a tetteinkben van! Istentől erőt, kitartást, és nem utolsó sorban alázatot kaptunk! Hiszem, hogy ahol egyetlen szív is dobog, ott emberség is van!
Ha tetszett, kövess a Facebook oldalon! Várlak szeretettel
Theodorovits Andrea (Látom az Életed)
https://www.facebook.com/Latom.az.Eleted/
Kedves Andrea!Nagyon remélem,hogy elolvasod a hozzászólásomat!Konduktori végzettségem van,(Mozgáskorlátozott gyerekeket tornásztattam sokéig),egy ált. iskolában.Azt hiszem azzal mindent elmondok,hogy Bábonyi bérc,és tetemvár felső sora tartozott az iskolához.Ahogy a mozg.korlátozott gyerekek száma csökkent,úgy egyre több,kisebbségi korrepetálást kaptam. Mindig nagyon lelkes voltam,dícsértem állandóan a gyerekeket,próbáltam felkelteni az érdeklődésüket a tanulás iránt,de amit napközben elértem náluk,az másnapra eltünt,sajnos,mert hazamentek.Pedig több gyerek kifejezetten jó képességű volt.De amikor hazamentek egy putriba,ahol nem voltak szabályok,nem volt napirend,azt csináltak,amit akartak,mert “otthon” nem volt elvárás!Koszosan,és büdösen ,ugyanabban a ruhában jártak iskolába egész télen,és abba is aludtak!Elnézést,de “szar”szaguk volt,mert sokan a putriban ástak egy gödröt,és abba végezték a dolgukat.Egy pár gyereket sikerült megtanítani olvasni,számolni,és írni,de amelyik nem akart,az csak annyit tudott,amennyi ráragadt.A legtöbbjük több évig járt egy-egy osztályt!És itt a legjobb indulat szerint sem lehetett többet tenni!Sokszor volt,hogy ruhákat vittünk nekik,annak is a nagy részét eladták a szülők!Inkább kukáztak!Felajánlottuk,hogy a zuhanyzóban zuhanyozzanak,hajat moshatnak,és utána tiszta ruhát vehetnek fel,de egy kislány vette igénybe hosszú kérlelés után,egy alkalommal.Pedig őrködtem felette,hogy senki ne tudjon bemenni!Szóval az a szomorú,hogy nincsen igényük rá! Nem akarnak dolgozni,mert majd jön a segély!Úgy gondolom,hogy mindent megtettünk,de nem kértek belőle!Szerintem a Szülöknél kellene kezdeni,kialakítani bennük az igényt!A tetemváron arról volt szó,hogy majd a Máltaisok kijárnak,és tanítják Őket,de erre még nem került sor!és ez nagyon szomorú,mert sajnos,most is sok olyan gyerek van,aki alig tud írni,mert addig ismétlik az osztályokat,amíg vagy magántanulók lesznek,vagy már gyerekként szülnek gyereket,és még büszkék is rá!Persze vannak olyan cigányok is,akik akarnak valamit elérni,de ott is nagyon sok hiányosság van,de rajtuk jobban lehet segíteni!Nemrég egy másik iskolába kerültem,ahol ebédeltetésnél megkérdezte egy nagyobb lány,hogy:”Maga roma vagy magyar”?Ilyen kérdést még nap kaptam,de mondtam,hogy az teljesen mindegy,mert nem a bőrünk színe a fontos,hanem az,hogy hogyan élünk,mit teszünk.Eléggé elcsodálkozott a véleményemen.Én nem tudok ellenségesen nézni egy gyerekre sem. De már alsóban is kezdik a szemtelenkedést,később felsőben pedig az állandó beszólásokat,ahol lehetetlenné teszik a tanórát!Most azért vagyok táppénzen,mert két felsős cigány gyerek elkezdett csúfolni a protézisem miatt.Jól felidegesítettek és nem vettem észre egy lépcsőt,így orral a betonba kötöttem ki!Összezúzódott az egész arcom,meg a térdem!Pedig én soha egy rossz szót se mondtam rájuk.Ezek után már én sem tudom,hogy mi a teendő? Tisztelem azokat,akik ki tudnak lépni,ebből a környezetből,és rendes életet élnek,esetleg még tanulnak is!De sajnos nagyon kevesen vannak,akiknek sikerül.