Ma, amikor az adventi gyertya második lángját is fellobbanni látom, eszembe fog jutni az a számtalan ember, akiknek otthonában ma semmi más nem világít a gyertyán kívül. Akiknek a hideg téli éjszakában a lángok nem a reményt, hanem a kilátástalanságot jelentik majd.
Ma ismét reménnyel várjuk Jézus születésnapját. Ezen minden évben elgondolkodom. Egy szülinapi buli, melyen Isten kegyelméből minden évben részt vehetünk. Egy születésnap, melyre mindannyian hivatalosak vagyunk, de az ünnepeltre magasan teszünk. Helyette aprópénzt számolunk, tülekedünk, áskálódunk tovább. Túléljük a születésnapot. Ajándékokkal, hitelekkel, fényűzéssel, hitt és valós érzésekkel toljuk végig. Közben a végére “lélekturkászok” által is diagnosztizálható agyfaszt kapunk.
Bevallom, nincs adventi koszorúm. Valahol egy lepusztult darab árválkodik valamelyik szekrény mélyén. Retardált énem nem gyújt ma koszorún gyertyát. Nem akarom, nem hagyom, hogy a reményeim egyetlen után gyártott lánggal lobbanjanak a semmibe. A szívemben él az én reményem, vigyáz rám az én Istenem. Van gyertyám, rengeteg, van reményem is számtalan, de hiszem nem programozható az emberi szív. Az enyém semmiképpen sem.
Számtalan reményt látok, mindenkinél mást. Van, aki abban bízik, hogy aki most nem lehet mellette hamarosan átkarolja. Valaki egyetlen pillanatnyi megbocsátásban reménykedik. Van, aki egy vacak papírban, mely életet jelenthet. Van, aki a holnapi kenyérben, és van, aki a holnapi lélegzetben. Hiszem, egyetlen gyertya is elegendő, vagy a szívünkben a láng, hogy megértsük mindazt, amit az advent, a karácsony, vagy csupán az élet jelent. Megélve benne számtalan csodát, és közönyt. Megélve benne a ma ígéretét és várni, hogy holnap igazzá legyen.
Ez vagyok én. Selejtesnek hitt érzéseimet vállalva vallom, nekem erre az idén sincs szükségem. Helyette csendben megélem a vasárnapot, anyaként, asszonyként, nőként. Mosolygok majd az első, és egyetlen adventi koszorúnkon, amit annak idején hármasban gyártottunk a srácaimmal. Volt rajta lila és rózsaszín, giccs és csillogás. Élvezettel készítettük, majd rájöttünk annyira ronda lett, hogy már csodaszép. Életem értelmei ezzel a gondolattal zárták is a remény pillanatait, a kukában landoltatva az advent külsőségekben rejlő csodáját. Mindez felért az őszinteségükkel, a tisztaságukkal, és a hittel, hogy ez nem változhat, hiszen ezek vagyunk mi, emberek. Megalkotjuk önmagunkban a csodást és kukába hajítjuk mindazt, ami hamis.
Ma megköszönöm az én Istenemnek, hogy lehetek, hogy hihetek, hogy hálát adhatok a hiányért, és mindazért a csodáért, amivel megáldott. Hálás leszek a rögös útért, a pofonokért, a pillanatért, melyet átélhettem és túlélhettem. Ma köszönöm, hogy utat adott, nehezet de járhatót. Ma nem kérek, semmit. Ma adok; hálát, hitet, a lényem, az életem.
Ha tetszett, kövess a Facebook oldalon! Várlak szeretettel
Theodorovits Andrea (Látom az Életed)
https://www.facebook.com/Latom.az.Eleted/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: