Három nő, három út, egyetlen cél: Élni!

• Látom az életed
• 2017. március 19. vasárnap

Tudod, amikor reggel felébredsz, álmosan odateszed a kávéd, kritikus szemmel a tükörbe nézel, és rangsorolod az aznapi teendőidet, akkor, bár nem is tudsz róla, a világ egyik legboldogabb embere vagy. Boldog és egészséges. Egyetlen pillanatra sem fog megfordulni a fejedben, mi lesz ha többé ezt nem teheted, a félelem egy pillanatra sem költözik majd a szívedbe, helyette ezer mindennapos dolog fut át a fejedben, és ez így van jól. Most szeretnék a semmiről írni, szeretném, ha nem lenne téma, de ismét van. Az életről írok, bemutatva három nőt, szívemnek három nagyon kedves embert. Nem sokban különböznek tőled, mégis minden más. Az életükért küzdenek.

Vitál Anita, mindenki Anidája, akinek fájdalommentes álmát gépek és gyógyszerek vigyázzák már egy ideje, a két lábon járó életöröm. Egészséges életében szakácsként dolgozott. Imádja készíteni és fogyasztani is az ételeket. Mint monda, az étel maga az élet. Főzés közben nem sót, hanem életet szórt az ételekbe. Ebben hisz, hogy az ízek befolyásolják az élethez való viszonyt, így próbált meg csodát csenni az általa elkészített ételekbe.  Anida, aki hisz az örök szerelemben, a jóságban, abban, hogy adni mindig sokkal szebb érzés, mint kapni. Nem mellesleg a Kosztyú Ádám Emlékére Alapítvány Tégy Jót projektjének nagykövete, játékokat gyűjtve a sokszor ádáz küzdelemben gyógyuló kicsi hősöknek. 

Tíz éven belül negyedszer kell megküzdenie a gyilkos kórral. Számtalan órát nevettünk és sírtunk már végig, abban a hitben, hogy ez valóban az utolsó nagy meccse lesz, és végre győztesen kerül ki ebből a hosszú harcból. A Piás, aki kemoterápiás gyógyszereket “fogyaszt’ szinte megállás nélkül, nem adja fel. Most sem. A róla készült interjú adaptációja annak a megszámlálhatatlan órának, melyet volt szerencsém végigbeszélgetni vele. 

“Tíz évbe annyi minden belefért volna, de ha ez az út, akkor ezt járom”

• Olyan ez, mint egy hullámvasút, amire nem fizettél be, mégis felültettek rá, és tetszik avagy sem, menned kell – összegzi Anida az elmúlt évek viszontagságait. Amikor rájössz, az ember tervez Isten végez gyönyörű, sokszor odavetett közmondásunk valódi értelmére. Terveztünk, szerelmemmel Kővári Zolival mi is annyi mindent. Annak idején fogtam a hátizsákom, és Amerikáig mentem érte. Életem legcsodálatosabb időszaka volt. Bele az ismeretlenbe, a szerelembe, de akkor és ott minden más értelmet nyert. Akkor már túl voltam egy harcomon, és ott kezdődött a második. Borzalmas volt. Nem csak maga az újabb küzdelem, hanem az, hogy mindezt életed szerelme is végig kell, hogy nézze. Ahogy az általa megismert gyönyörű nő átváltozik, ahogy megkopaszodik, átváltozik az arca, ahogy szenved. De Zoli maradt. Ezerszer elmondta, szép vagyok és számára az egyetlen. Ez erőt ad nekem. Minden küzdelmem lényege az, hogy megmutassam neki, képes vagyok leszállni erről a hullámvasútról és élhetek én is végre egészségesen méltó életet, vele.

• Mégis számtalan embernek adsz erőt a mindennapos bejelentkezéssel. Mi motivál téged erre?

• Tudod amikor az ember beteg lesz, minden más értelmet nyer. Amíg egészségesen a munkába sietve csupán néha álltam meg megcsodálni a napfelkeltét, addig amikor beteggé leszel már az esős reggelek minden pillanatáért is hálát adsz. Én abban hiszek, semmi nem történik ok nélkül, így a betegségem sem. Hiszek abban, hogy okkal kaptam ezt a keresztet, igyekszem megfejteni az okát, de abban szentül hiszek, hogy ha csak egyetlen ember szemét is sikerül felnyitnom, hogy változtasson a viselkedésén, az élethez való viszonyán, már megérte. A betegségem út ahhoz, hogy megmutassam és én is átértékeljem a mindennapos csodákat. Csodák, amik mellett oly sokszor csak elmegyünk, észre sem vesszük. De amikor esélyét látod arra, hogy elveszítheted, amikor meg kell küzdened azért, hogy újra láss egy napfelkeltét, vagy megélj egy karácsonyi nagy bevásárlást, na akkor, abban a pillanatban fordul körülötted a világ. Más lesz a szín, az íz, az érzés. Mélyebb és teljesebb.

“Sokszor feladhattam volna, de nem teszem!”

• Mibe kapaszkodik ilyenkor az ember lánya Anida? Mi az, ami erőt ad?

• Elsősorban az Istenbe vetett hitem az, ami mindenen átsegít. Ez minden pillanatban megingathatatlan. Tudod, amikor annyira nagyon rossz állapotban vagy, hogy szinte valóban az eszed veszted. Amikor valóban biztos vagy abban, hogy nem éled meg a reggelt, és valahol hátul az agyadban megjelennek olyan gondolatok, amik a szívedhez érve reményben öltenek testet. Na ezekben a pillanatokban valóban érzem Isten jelenlétét és támaszát. Amikor valóban fetrengsz a fájdalomtól, amikor a láztól valóban nem vagy magadnál, és megjelenik a remény. Földöntúli, csodálatos érzés. Vagy a tudat, hogy a család éppen a születésnapodat tervezi, úgyhogy ki kell kerülnöd a kórházból, mert nekem is jár az ölelés, a szeretet, vagy az a hülye torta. Mert nem okozhatok csalódást a családomnak, a szerelmemnek, a barátaimnak. Mert élnem kell. Olyan butaságokat csinálni, mint megsimogatni a kutyáimat, vagy megfőzni Zolinak, mire a munkából hazaér. Tudod, olyan átlagos dolgok, amik az élet része. Ne én ezekre vágyom. 

” Nem engedhetem, nem akarom, hogy édesanyám azt mondja egyszer, elvesztettem az egyik lányom, vagy a szerelmem, hogy meghalt a párom. Ettől a fájdalomtól meg kell óvnom őket! Ez lebeg a szemem és a szívem előtt! NEM VAGYOK NOKEDLI!”

Anidáért jelenleg több ezren imádkoznak szerte a világban. Önként, de nem dalolva vállalta a mély altatást annak reményében, hogy nem érzi majd a kibírhatatlan fájdalmakat, valamint a kemoterápia mellékhatásainak egyéb gyötrelmeit is Csipkerózsika álomban tölti. A család tájékoztatása szerint az állapota lassan javul, de az orvosok mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az én kis Piásom, a törékeny, mégis bátor és csodálatos lány ismét felébredhessen és egy életre leszámolhasson a gyilkos kórral. Hiszem, Istennel tölti most a napjait, és hamarosan visszatér hozzánk ismét színt és életet hozva a szürke, mégis csodaszép világba. 

Senkinek nem könnyű megharcolnia a rákkal. Úgy feküdni és kelni, hogy harcban vagyunk és győznünk kell. Bármi áron és minden áron. Ezt a küzdelmet kapta Magosi Viktória, aki szintén kendőzetlen őszinteséggel vállalja mindennapjait, küzdelmeit, fájdalmait és félelmeit. Egy gyönyörű nő, egy anya, akinek a legjobban gyermeke hiányzik a kórházban töltött időszakokban. Nyílt őszinteséggel írt arról a pillanatról, amikor megtudta nem holmi vírust, vagy fertőzést kell legyőznie, hanem az életéért kell megküzdenie. Viktória, aki szintén vállalja a könnyeit, a fájdalmait, mindennapjait, és a tudatot, hogy nem adja fel, és a győztesek táborába kerül Ő is. 

• Most éppen a kemoterápia hatása alatt vagy. Hogy érzed magad, hogy éled meg igazán a napjaid?
• Hatalmas erővel és bevallom, alázattal. Hazudnék, ha azt mondanám nincs befelé fordulás, mert sokszor van. Amikor annyira nagyon hiányzik a fiam, hogy az eszem vesztem tőle. Amikor egyetlen érintéséért, puszijáért a fél karom odaadnám. Hiszen érte küzdök, érte teszek mindent. A betegség nem szabadon választható folyamat, mint ahogyan azt gondolom a gyógyulás sem. Mindannyian egy láthatatlan erő kezeiben vagyunk, de küzdelem nélkül győzelem sincs. Ebben hiszek, így hát küzdök. 

• Ki volt Magosi Viktória a diagnózis előtt? 

• Erre még tisztán emlékszem – mondja mosolyogva, és nem is akarom elfelejteni. Egy nő, egy anya voltam a sok közül, megélve számtalan érzést. Ugyanúgy éltem, mint bárki más, családban, szerelemben, Tudod életet adtam a fiamnak, akinek megígértem, ameddig élek, vigyázni fogok rá. Megígértem neki, hogy mindig mellette állok majd, hozzon az élet bármit, rám, az anyjára mindig számíthat majd. Mindig. Ez a szó most valóban a mindenséget jelenti. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy a mindig határát kitoljam, hiszen annyi minden történik majd vele, amikor igen is szüksége lesz rám. Amikor az anyja kell majd neki. Amikor szerelmes lesz, amikor csalódni fog, amikor feleségül veszi élete szerelmét, vagy amikor megkapja élete első munkáját. Ott kell lennem, támogatnom kell Őt! Ez az, ami minden pillanatban erőt ad, amiért eszemben sem lenne feladni. Felelősséggel, az életemmel tartozom a fiamnak. A hosszú, és egészséges életemmel és ha ezért küzdenem kell, hát legyen így!

• Számtalan ismeretlen ember gyűlt köréd, támogatva, erőt adva a mindennapok küzdelmeiben. Figyelnek, csodálnak és bátorítanak téged. Mennyire érzed, van ennek súlya a mindennapokban?

• Hatalmas súlya és áldása van. Igen. Amikor tudod, hogy nem vagy egyedül. Amikor észreveszik a némaságom, és löknek rajtam egyet, átlendítve a holtponton. Hálás vagyok nekik, mert valóban hatalmas támaszt nyújtanak számomra. Nagyon sok közöttük szintén küzd, sorsunk társai Ők. Vannak, akiket ezen a hosszú úton elveszítünk, és jönnek újak. Borzalmas körforgás az egész, de nincs megállás, menni kell tovább. Megsiratjuk az elhunyt társainkat, hiszen tetszik vagy sem, egy család vagyunk, egyként, egymásért imádkozva minden éjszaka. Hatalmas és csodálatos energiákat szabadít fel, amikor látom, hallom, hogy valaki gyógyultan távozik, és egy világ omlik össze bennem, amikor elveszítjük ennek a kéretlen családnak bármely tagját. Hosszú ez az út, benne megannyi áldással és bizony gyötrelemmel is. De biztosan tudom nem adhatjuk fel. Erősek vagyunk, a legerősebbek. Mindannyian. 

• Számtalan cikk jelenik meg a kemoterápiát ellenzők tollából, mellyel Te élesen szembeszállsz. Hogyan éled meg ezeknek a gondolatokat abban a pillanatban, amikor éppen a kemo folyik a vénáidban? 

• Borzalmasan. Egytől egyig minden ilyen elvet vallót szívesen fogadnék a kórházi szobámban négyszemközti elbeszélgetésre. Ez nem más, mint az emberek félelmének kihasználása. Mindenki fél a gyilkos kórtól, így persze, hogy ha azt látja egy címben, hogy a kemoterápia micsoda halálos szer, azonnal felmegy az oldalra, és bőszen bólogatni kezd, anélkül, hogy bármikor is a helyünkben lenne. Én sem dalolva vállaltam. Elmondta az orvosom, nincs más hátra, ha nem vállalom meghalok. De nem ám úgy, mint a nagykönyvben, hogy majd egyszer szépséges mivoltomban lefekszem és reggel már nem kelek fel, hanem át fogom élni a legszörnyűbb kínokat, melyeket a rák elterjedése képes lesz véghezvinni a szervezetemben. Könyörgöm! Ki az az ostoba ember, aki nem akar, aki nem mozgat meg minden követ a következő karácsonyért, vagy a következő iskolatáska beszerzéséért? Én is féltem, mit féltem, rettegtem. Zokogtam otthon, éjjel magamra zárva a fürdőszoba ajtaját, hogy senki ne hallja fuldokló zokogásom. És igen, hallottam éjjel a szerelmem zokogását is, hiszen mindannyian rettegtünk. Ez nem egy influenza. Itt vagy meggyógyulsz vagy elveszel. Nincs, nem létezik köztes út. Ezt kellene mindenkinek megértenie. Azoknak is, akik a lelkünket gyengítik az ostoba okfejtéseikkel. Nem kérünk belőle. Nem kérünk öngyógyító segítségekből, macskakörömből és a gyíkfarokból is van már elég. Ez az életünk van, nekünk ez a tét! 

• Tehát a kéretlen tanácsok valóban gyengítenek? 

• Persze. Nálunk jobban senki nem akarja a gyógyulást. Azt szeretném, ha nem csodabogaraknak számítanánk, hanem hús-vér embereknek, akiknek a döntését el kell, hogy fogadják, mert el kell hinnie mindenkinek, és önmagunknak a leginkább, hogy ez a döntés a legjobb és az egyetlen. Nem azért vállalom magam kopaszon, elesetten, vörös szemekkel, sápadtan, hogy sajnáljanak, hanem hogy mindenki lássa, így is lehet élni ha ezt hozza az élet. Azt szeretném, ha az emberek látnák, hogy én, aki mindent megtett azért, még az egészséges világban, hogy a testét eddze, és erre büszke is voltam, most a kórházi ágyban fekve is képes vagyok meglátni az élet szépségét. Azt gondolom a lélek nem változik, csak erősebb lesz. Ez az, amit soha nem szabad elfelejtenünk. 

Viktória lassan túl a számára felírt utolsó blokkon hamarosan ismét hazatérhet majd a szeretteihez, De addig hosszú, nagyon hosszú az út. Benne ezernyi pillanattal, amikor az ablakon csendben kinézve majd álmodik egy egészséges életről, a jövőről, melyben töretlenül hisz. Abban, hogy egyszer csak felébred és álommá szelídül a most még tomboló valóság. Azt a másodpercet várja, amikor úgy ölelhet, hogy egyetlen pillanatra sem kell arra gondolnia, egyszer elmúlhat. 

Ha színházi berkekben élne, azt mondanám rá, hisztérika. Gyönyörű, erős, de a kórházi dolgozók mindennapjait is próbára teszi őszinteségével, és nyílt kétségbeesésével. Tancsik Edit, aki fél a tű látványától, ennél jobban már csak az orvosokat nem szereti, mégis küzdenie kell. Hatalmas, a világot mindig megcsodáló szemeivel, pulzáló életörömmel, hatalmas és sokszor nyomdafestéket nem tűrő őszinte hangnemben adja a világra, él, létezik és ezen bizony nem hajlandó változtatni!

“A büdös picsába! Ha ezt gondolom ki is mondom. Nincs időm illatosra festeni azt, ami bűzlik”

• Három gyermek édesanyja vagyok, nem adom fel, pedig a helyzet korántsem rózsás. Most, ebben a pillanatban ez az egyetlen esélyem. Az a kemoterápiás kezelés, ami egyszer már majdnem megölt. Most ismét itt vagyok. A leleteim lassan bejárták a világot, számtalan elutasítást kaptam már, “a nem műthető, sajnálom” mondat lassan szlogenné válik az életemben, de megszokni sosem leszek képes. Ha a világon mindenki le is mond rólad, na akkor kell csak igazán küzdened. Hiszem, hogy élnem kell, hiszen vár még rám ezernyi boldog pillanat. Tudom, hogy meg kell gyógyulnom, tudom, hogy nem adhatom fel, hogy valahol ebben a hatalmas világban van, létezik egyetlen orvos, egyetlen kezelés, ami megmenti az én életem is. Abban pedig mindennél jobban hiszek, hogy ez a hely, ez a kezelés pont az, amire nekem szükségem van. Ehhez egyetlen pillanatra sem fér kétség. 

• Mi a legnehezebb most, ezekben a napokban Edit?

• Ó, hát ha azt vesszük minden. A nyakamból lóg ki egy öt ágú vacak, abba kapom a folyadékokat, amitől a hólyagom folyamatosan tele van. Ez lenne a legkisebb baj, de bevallom nagyon be vagyon szarva. Nem is akarok belegondolni mi után mi következik. Itt vagyok eszközként, az élet egyetlen eszközeként. Körülöttem osztrák orvosok, nővérek, alig értem, néha egyáltalán nem, mit beszélnek rólam és hozzám, így aztán idiótákat meghazudtoló bárgyú vigyorral tekintek rájuk, már ha éppen nem tűvel közelednek felém, mert akkor végük. Nekik is, nekem is. Ez talán nem is a tűről szól, hanem a helyzetről, amit ez a hegyes vacak testesít meg a számomra. Azt, hogy nem tudok elmenekülni, hogy ezzel tetszik avagy sem, szembe kell néznem. 

• Menekülnél?

• Hát hogy a büdös picsába ne! Csak nincs hova. Mert ezek a kis rohadék daganatos sejtek bennem vannak, ha megyek, jönnek velem. Így aztán nincs más út, mint legyőzni ezeket. Szembe kell tudni nézni a helyzettel. Ez most nem a “jaj a hitel viszi a házad, nem baj megyünk albérletbe” szitu. Itt nincs perspektíva, semmi. Na ez az, ami igazán ijesztő. Eddig sem kaptam semmit tálcán az élettől, és most ismét küzdhetek, ráadásul igencsak egyenlőtlen ez a küzdelem. De hiszek abban, hogy Isten győzelemre játszik, és engem is győztessé tesz. Hiszek abban, hogy lesz még számtalan tavasz, amit megcsodálhatok, vagy lesz megannyi karácsony, ahol majd elronthatom az ünnepi menüt. Mert erre vágyom, bénázni, szerencsétlenkedni, hibázni, nevetni, és bőgni, hatalmasakat. Egyszerűen élni akarok. Egészségesen. Ha igaz, hogy Isten azt a terhet rakja rám, amit képes vagyok cipelni, akkor abban is hiszek, hogy megadja az esélyét annak, hogy meggyógyuljak.

“Ha úgy érzem lefőhet a kávém, elmegyek vásárolni”

• Hogyan dolgozod fel a félelmet Edit?
• Tombolva, őrjöngve! Nem akarom, nem így akarom! Érted? Élni akarok, úgy, mint bárki más, egészségesen, szerelemben, a gyermekeimet nevelve, nem ezzel a szarral vívni. Nem akarok hű de nagyon erős lenni, egyáltalán nem akarok erős lenni. Így, amikor valóban kétségbeesek szó szerint szarok az egészre, és elmegyek vásárolni. Tudod, amikor a boltban egy vagy a sok közül. Amikor nem a daganatos sejtjeidre húzod a ruhát, hanem Tancsik Edit testére. Amikor ugyanaz vagyok, mint bárki más. Szép, lélekben egészséges nő, aki “csakazértis” megveszi a legszebb farmert, a legjobb felsőt, mert megérdemlem, és mert az élet része. Az én részem, hiszen én is az élethez tartozom. Szóval, vannak azok a pillanatok, amikor nőiesen szarok bele a világba, majd újraépítem magam, bátorságot merítek és nekifutok az ismeretlennek.   A kórházba vonulásom előtt most szépészeti beavatkozáson vettem részt. Emlékszem arra a pillanatra, amit az első kemoterápia után éreztem a tükörbe megpillantva önmagam. Nem ismertem magamra. Zokogva omlottam össze, és rájöttem, ez nem én vagyok! Juszt is órákon belül fodrászt akartam, életet, szépséget és egészséget. Az utóbbi kivételével megkaptam. Mert most, ebben a pillanatban is nő vagyok, ebben a ráknak nincs beleszólása, semmi. Mint ahogyan nem dönthet felettem, mert ez csak egy szaros rák, de én erősebb vagyok! Mert én meg fogok gyógyulni! Nem lehet másként!

Ma Magyarországon nincs pontos statisztika a daganatos megbetegedéssel küzdő lakosság pontos adatáról. Talán nem véletlen és nem is baj. Nem statisztikai adat. Mindegyik egy külön élet, egy megismételhetetlen csoda, akik megérdemlik a folytatást! Azt, hogy melléjük álljunk, hogy velük, mellettük legyünk. Három nő, szemben a mindennapok gyötrelmeivel. Három nő, pedig ma hazánkban több ezren vannak. Nyújtson a küzdelemben erőt, hitet és reményt Vitál Anida, Magosi Viktória és Tancsik Edit küzdelme, melyet tudom, hogy győzelemre visznek! 

“Már az győzelem, ha reggel felébredsz, ha látod felébredni a nap első sugarait. Győzelem, ha hálát adhatsz, ha megélheted a hiány apró fájdalmait. Győztesek vagyunk mindannyian. Győztesek, hiszen élünk”  (Theodorovits Andrea)

 

Ha tetszett, kövess a Facebook oldalon! Várlak szeretettel 

Theodorovits Andrea (Látom az Életed)

https://www.facebook.com/Latom.az.Eleted/